WHB gyereknapi rajzpályázat!
Emlékszel még a WHB Hódjának országjáró kalandjára, melynek során találkozott a Pacsirtával, a Sassal, a Vakonddal, a Paripával, a Bagollyal és a Vidrával? Rajzold le, hogyan képzeled el a kis Hódot és a felsorolásban szereplő, általad kiválasztott egyik barátját, majd a rajzodat küldd el nekünk! A WHB rajzpályázatára idén 3 kategóriában várjuk a nevezőket:
• 3-6 évesek
• 7-10 évesek
• 11-14 évesek
A rajzokat május 22-ig várjuk emailben a whbrajzpalyazat@gmail.com címre vagy Facebook üzenetben a pályázó nevével és életkorával ellátva, fotózva vagy szkennelve.
A szavazatokat május 23 és 26. között gyűjthetitek. Mindhárom kategória 1. helyezettje családi belépőt nyer a Bodajki Vadászkastély interaktív kiállítására továbbá egy plüsshódot és a 6 részből álló mesekönyvet. A pályázat 2. és 3. helyezettje WHB Group ajándékcsomagot és a 6 részből álló mesekönyvet nyeri.
Nevezés: 2022.05.11. 12:00 – 2022.05.22. 23:59
Szavazás: 2022.05.23. 11:00 – 2022.05.26. 14:00
Eredményhirdetés: 2022. 05.26. 16:00
Részvételi szabályzat: https://tinyurl.com/58vkzt6s
6. FEJEZET - A HÓD ÉS A VIDRA
Gyönyörű napsütéses kedd reggel volt, amikor a kis WHB Hód a zsenge növényekből álló reggelije után azon töprengett, hogy milyen kalandra induljon el. Az elmúlt hetekben többször volt Budapesten a barátainál, de ellátogatott Piliscsabára is, most vajon merre induljon.
Hova menjek, hova menjek – motyorászta, mígnem hirtelen pompás ötlete támadt. Eszébe jutott, hogy nemrég a vízipostán levele jött barátjától a Vidrától, hogy szeretettel várja Szegeden egy kalandokkal teli látogatásra. A kis Hód bizony már réges-régen, talán még annál is régebben járt a napfény városában, így a gondolatot tett követte, gyorsan összepakolt egy kis útravalót levelekből és már neki is iramodott. Útközben pedig elképzelte, hogy kis barátja a Vidra mennyire fog neki örülni, hisz vele is nagyon régen találkozott már, és ami azt illeti van egy elintézetlen ügyük is.
Ugye most arra gondoltok Ti is, vajon milyen elintézetlen ügye lehet a Hódnak a Vidrával?
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az esemény a vízhez kapcsolódik, hiszen mindketten imádnak úszni, pancsolni és játszani benne, de ami a lényeg, hogy – bár már sokszor versenyeztek - eddig még sohasem dőlt el, melyikük a jobb úszó. A Vidra pedig most készen állt rá, hogy ismét összemérje tudását a Hóddal, és kihirdessék a mindenkori győztest, ezért hívta meg barátját.
Nagy volt az öröm, amikor a két kis barát újra megölelte egymást, majd a Vidra büszkén vezette körbe a Hódot kedvenc helyén, Szeged legújabb, úszóversenyre is alkalmas uszodájában, a Tiszavirág Sportuszodában.
A kis Hód ámult – bámult, miközben a Vidra olyan érdekességeket mesélt, hogy például a versenymedence vizét az uszoda alatt található kútból nyerik, használat után pedig a környező zöld területek öntözésére használják, vagy, hogy a rajt és a cél között akkora a távolság, mint 50 nagy lépés, azaz pont megfelelő méretű egy ilyen fontos versenyhez.
Miután a kis Hód kiálmélkodta magát, már nem is húzták tovább az időt, hanem felkészültek a mindent eldöntő versenyre. Komoly arccal és fürkésző szemekkel nézték egymást, majd felléptek a rajtkövekre. Amint a síp megszólalt, uccu neki, már ugrottak is a medencébe. Fej-fej mellett haladtak, talán már csak 20 kartempóra voltak a célvonaltól, amikor is, mintha a Hód egy fejjel előrébb úszott volna. De nem, mégsem, a Vidra hamar utolérte sőt, át is vette a vezetést. Már csak 10 karlendítés. El sem hisszük, de ismét fej-fej mellett haladnak. Egyszer csak éles sípszó jelezte a verseny végét. Erre a Hód is és Vidra is kiemelte a fejét a medencéből, mindketten felnéztek az eredményjelző táblára és tágra nyílt a szemük a csodálkozástól… Nini, semmi sem dőlt el – a verseny ismét döntetlennel végződött.
A két jóbarát egymásra nézett, szájuk mosolyra nyílt, és hangosan nevetni kezdtek. A medencéből kilépve pedig megölelték egymást, és nagyon örültek, hogy alkalmuk lesz egy újabb találkozásra, hiszen legközelebb is el kell jönnie a Hódnak, ha újra versenyezni szeretne a barátjával.
S bár most sem dőlt el, ki a jobb úszó, az biztos, hogy barátságuk még szorosabb lett az újabb közös élmény után.
A nagy versenyben természetesen jó kifáradtak, de azért a medence szélén még üldögéltek kicsit és beszélgettek arról a sok – sok szép emlékről, amit már közösen megéltek.
Amikor a Napocska már kezdett nyugovóra térni, a kis WHB Hód is elindult, hogy még sötétedés előtt haza érjen.
Bizony nem kell ringatni, ahogy letette a fejecskéjét, már álomba is szenderült. Álmában újra együtt volt barátaival, az énekes Pacsirtával, a magasra szárnyaló Sassal, a bátor Vakonddal, a boldog Táltos Paripával, a bölcs Bagollyal és a fürge Vidrával, akikkel sok – sok vidám kalandban volt része és akikre mindig számíthatott.
A kis WHB Hód kalandjai ezzel véget értek, de reméljük még találkozhatunk Veletek!
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook
5. FEJEZET - A HÓD ÉS A BAGOLY
A minap megkezdődtek az Országos Széchenyi Könyvtár Raktárépületének munkálatai, így a Hód sem volt rest, rögvest ott termett, hogy felügyelje a kivitelezést. A szokásos szemléje közben találkozott a könyvtárban a Bagollyal. A könyvek birodalmában élő Bagoly pont felfüggesztette a fontos könyvek megőrzésének raktározási feladatait, mert mostanra igencsak belegabalyodott a rendszerezésbe, és inkább teázni támadt kedve. Ahhoz pedig jól jön egy kis társaság. A forró, ízletes tea szürcsölgetése közben pedig könnyed témákról lehet beszélgetni. A Bagoly kedvenc témái között szerepelt az időjárás, a könyvek és a barátság. Aki leül vele beszélgetni, választhat, melyikről diskurálna éppen. Igazán udvarias ez a Bagolytól, nemde?
A Hód szemei megakadtak az ízletes tea szürcsölgetése közben egy köteten, melyre az volt írva, a Barátság művészete, így erről kezdett el beszélgetni. Feltette a nagy kérdést a Bagolynak, mert olyan bölcsnek tűnt ott a teáját kortyolgatva: Létezik-e igaz barátság?
- Igaz barátság? - kérdezett vissza a Bagoly, közben pedig már a válaszon töprengett. Mit is mondhatna? Annyi barátja volt az évek során, de hogy az igaz barátság létezik-e? Ezt ő nem tudhatja. Azt viszont tudja, hogy mik az igaz barát ismérvei, így felsorolta a Hódnak:
- Az igaz barát egy kincs számunkra.
- Ott van mellettünk, ha nevetünk, és ott van, ha sírunk.
- Mindig bátorít minket.
- Segít nekünk a legjobb tudása szerint.
- Elmesélhetünk neki mindent.
- Odaadja a játékát és a kedvenc könyvét is, ha lapozgatni támad kedvünk.
- Nem rest, ha házit kell írnia helyettünk.
- Ha meglátogatjuk a legjobb barátunkat, az olyan mintha hazatérnénk.
A Hód elgondolkodott a hallottakon, és biztos volt benne, hogy nemcsak a mesékben, hanem a valódi világban is létezik az igaz barátság, és abban is bizonyosságot szerzett, hogy mindenkinek kell egy igaz barát az életében.
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook
4. FEJEZET - A HÓD ÉS A TÁLTOS PARIPA
Eltelt egy újabb hét, eljött a kedd és a kis WHB Hód úgy gondolta, ideje megint útra kelni, újabb kalandokat keresni, újabb barátokkal találkozni. Reggel - miközben a zsenge ágakat majszolta - eldöntötte, hogy csatangol egyet a Budai Várban, megcsodálja az épületeket, tanulmányozza a csodálatos építészeti megoldásokat és ötleteket gyűjtöget a későbbi munkálatokhoz.
Amikor megérkezett csak úgy kapkodta a kis fejecskéjét, nem győzött ámuldozni a sok – sok gyönyörű, történelmi épület között.
Annyi elképzelése és ötlete támadt hirtelen a napsütéses séta alatt, hogy azt se tudta, mibe is kezdjen majd bele másnap, amikor egy újabb dolgos nap virrad rá. Csodálta a hajdanvolt építőket és az épületek történelmi múltját.
Sétája a Királyi Lovarda épületénél ért véget, bekopogott és nagy örömére, kedves barátja a Táltos Paripa dugta ki a fejét az ajtón. A két jó barát boldogan üdvözölte egymást – bizony már régen találkoztak – és bent a hűvös falak között azonnal beszélgetni kezdtek, elmesélték egymásnak mi is történt velük, amióta nem találkoztak. A nagy élménybeszámoló közben szó – szót követett, mígnem eljutottak egy kis nosztalgiázáshoz, felidézték az első találkozást és a megismerkedésüket.
Emlékszel? – kérdezte a Táltos Paripa, akkor is itt a Várban sétálgattál és egyszer csak valahogy ide vezetett az utad.
Emlékszem bizony! – válaszolt a kis Hód – és arra is emlékszem, mennyire megdöbbentett amikor megpillantottam a hajdani Királyi Lovarda helyét, ahol a magasra nőtt növényekkel borított romkert egyáltalán nem is hasonlított valamikori nagyságához és szépségéhez.
Innentől kezdve a Hód fejecskéjében peregni kezdtek az emlékképek arról a napról, amikor épp azon tűnődött a „romok” felett, hogy vajon képes lenne-e újjáépíteni a Lovardát, hogy az épület újra fenséges pompájában tündökölhessen. Gondolatait egy távolból hallatszó hang zavarta meg, mintha valaki kétségbeesetten nyerített volna a közelben. A hang irányába indult, és nini, egy paripát talált, aki a romok közelében szomorkodott.
Miért nyerítesz ily keservesen? - kérdezte akkor a Hód a Paripától.
Nincs többé otthonom, nincs olyan hely, ahol meghúzzam magam, ha rosszabbra fordul az idő. Elveszítettem mindent, tűz támadt az istállómban, reményem sem volt a maradásra, csak egy cél vezérelt, elérni őseim otthonába, a Királyi Lovardába. Amikor megláttam itt a romokat, nagyon elszomorodtam. Ezidáig azt hittem, új otthonra lelek. Tudod, a dédnagyapám a királyi lovasságban szolgált dicsőségben. Gondoltam, itt engem is megbecsülnek majd. De nézz körül! Minden rendezetlen és elhagyatott! – válaszolta szomorúan a Paripa.
Nem volt mit tenni, a jószívű Hód már akkor is csak egy elhatározásra juthatott, mégpedig arra, hogy újjáépíti a lovardát, így hős dédnagypapája után ennek a paripának is jó helye lesz végre. Nem hagyhatta otthon nélkül.
Felkerekedett hát, társakat toborzott az építkezéshez, és csodák csodájára rövidesen a Királyi Lovarda újra régi pompájában tündökölt.
Bizony, bizony így történt és a két jóbarát teljesen elérzékenyült, amint felidézték az emlékeket, ahogy a Táltos Paripa csak ámult és bámult, nézett ide, nézett oda, nem is hitt a szemének, majd boldogan nyerítve többször is körbe ügette a Lovardát míg végül elhitte, hogy tényleg új otthonra lelt újdonsült kis barátja segítségével, akivel természetesen örök barátságot kötöttek és akinek segítőkészségét azóta is mindenkinek meséli, aki betér hozzá a Lovardába.
Emlékezés közben hamar eltelt a nap és csak azt vették észre, hogy az első csillagok már feljöttek és elkezdték szórni égi fényüket.
Elköszöntek egymástól, a Táltos Paripa kikísérte kis barátját és nyugovóra tért gyönyörű, kényelmes otthonában.
A kis Hód is hamar hazaért és boldogan hajtotta álomra fejecskéjét vízi otthonában. Utolsó képként barátja hálás pofiját és boldogságtól csillogó szemét látta, mielőtt az álom elrepítette újabb mesebeli kalandokra.
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook
3. FEJEZET - A HÓD ÉS A KISVAKOND
Már egy hét eltelt azóta, hogy a kis Hód a Puskás Arénában járt, kipihente annak a kalandnak a fáradalmait és elérkezettnek találta az időt egy újabb kalandra. Gondolkodott, hogy merre induljon, mit fedezzen fel, amikor eszébe jutott, hogy milyen régen találkozott jó barátjával a Kisvakonddal. Na, fel is kerekedett gyorsan, és hamar be is ért a városba, annak is az egyik legszebb részébe, a Városligetbe, ahol kis barátja lakott.
Szép volt az idő, így a kis Hód és a Kisvakond egy kellemes sétára indultak a Városligetben. Mentek, mendegéltek, annál is tovább mentek, beszélgettek, mígnem hirtelen a nemrég épült Múzeum Mélygarázs bejáratánál találták magukat. A Hód ekkor megtorpant, és kérlelni kezdte a vakondot, hogy váltsanak irányt. Még véletlenül sem szeretett volna lentebb menni, a föld alá meg aztán biztosan nem, hiszen félt a sötétben. Kis barátja először nem értette, hiszen a kis Hód számtalanszor lemerül a víz alá, mitöbb az egyik kedvenc játéka a víz alatti bújócska. Amikor megkérdezte erről a barátját, a kis Hód elmagyarázta neki, hogy a víz alá beszűrődik a Napocska fénye, ezért nincs teljes sötétség.
- Hát most mitévők legyenek? - hiszen a Kisvakond viszont cseppet sem érezte kellemetlenül magát a mélyben, sőt kimondottan szeretett a föld alatt kalandozni.
Mivel mindenképpen szerette volna ha a Hód lemegy vele, hogy megmutathassa neki a nemzeti képtár gyűjteményének egy remekművét, mely a mélygarázs falát díszíti, ezért cselhez folyamodott.
- Szeretnék neked valami igazán szépet mutatni, hogy Te is lásd, a földalatti világ nem mindig ijesztő. A barátod vagyok, bízz bennem, csukd be a szemed, és csak akkor nyisd ki, amikor mondom - bíztatta a vakond a Hódot.
- Ne félj, itt leszek Veled, végig fogni fogom a kezed – tette még hozzá bátorítóan.
A Hód izgatott lett, de megbízott a barátjában, megfogta a Kisvakond kezét, becsukta a szemét, és követte őt a mélybe. Érezte, hogy lefele mennek, egyre lejjebb és lejjebb... Majd egyszer csak megtorpant és a lábai nem vitték tovább. Érezte, hogy a félelme teljesen úrrá lesz rajta, de akkor megérezte, hogy kis barátja megszorítja a mancsát, így vett egy mély levegőt, összeszedte a bátorságát, és a Kisvakond mancsát szorongatva úgy döntött, hogy továbbmegy, mert most bátorságra van szükség, hogy láthassa azt a szép valamit, amit a barátja akar megmutatni.
A vakond elmosolyodott, büszke volt barátjára, hogy legyőzte félelmét, és bátran követte őt a föld alá.
Egyszer csak megálltak…
- Ki is nyithatod a szemed - szólalt meg a Kisvakond.
A Hód így is tett, és az ámulattól tágra nyíltak a szemei, ahogy pont előtte a falon megpillantotta a gyönyörű, geometriai formás képet, ami szinte megmozdult a falon.
- Elképesztő a művészet! - gondolta magában. Még a zord és sötét földalatti világot is széppé, különlegessé tudja varázsolni. Közben pedig érezte, ahogy a félelme maradék kis darabjai is szerte foszlanak a levegőben.
Büszke volt magára, hogy nem torpant meg, és nagyon hálás volt kis barátjának, hogy bíztatta, mellette volt és segített legyőznie a félelmét, hiszen különben nem láthatta volna a gyönyörű képet.
Boldogan tértek vissza a napfényre, természetesen még játszottak kicsit a Városliget új játszóterén, fogócskáztak, hintáztak, és jókat kacagtak.
Észre sem vették, hogy eltelt az idő, csak arra figyeltek fel, hogy a Napocska kezd nyugovóra térni, így hát ők is elbúcsúztak egymástól és ki – ki visszatért a maga kis birodalmába. A Hód a vízi otthonába, a Kisvakond a föld alatti kuckójába.
Ahogy álomba szenderültek, mindkettőjük száján apró mosoly bujkált, mert mindketten tudták, hogy a kis WHB Hód többé már biztos nem fog félni, ha valamiért le kell mennie a mélybe.
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook
2. FEJEZET - A HÓD ÉS AZ ÖREG SAS
A Hódnak ma sportos hangulata támadt, de most kivételesen nem vízi sportokra vágyott - ami amúgy egy Hód esetében elvárható lenne - hanem valami másra. Persze, azért nem is futócipőt ragadott, hanem úgy gondolta, hogy megnézi, mit lehet a labdával a szárazföldön játszani, hiszen a vízben már minden labdajátékot kipróbált. Felkerekedett hát, és ellátogatott egy számára kedves helyre, a Puskás Arénába, aminek a díszkivilágítása már messziről lenyűgözte. Ahogy ment - mendegélt, a színpompában fénylő stadion egyre izgalmasabb látványt nyújtott. Mivel kíváncsi és kalandvágyó kis Hód volt, ezért rögtön a zöld gyepre szaladt és boldogan kezdett el játszani egy ott felejtett labdával. Görgette, pattogtatta, futkosott fel- s alá, míg el nem fáradt. Mikor már úgy érezte, hogy ideje kicsit megpihenni a hazaút előtt, belevágott egy újabb kalandba és felmászott az aréna nézőterének legmagasabb pontjára, hogy egy kicsit kiszuszogja magát és élvezze a kilátást. Ahogy ott ült - üldögélt, eszébe jutott régi jó barátja, az öreg Sas és egy történet.
Az öreg Sas már fióka kora óta - a sasok kitartásához mérve is - elszántan kereste azt a helyet, ahonnan a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a legjobban rálát mindenre. Szerette hosszú ideig pásztázni az eget és úgy gondolta, hogy mégiscsak kényelmesebb üldögélve nézelődni. Leleményességének köszönhetően hosszú keresgélés után megtalálta a legpompásabb helyet, ahol mindig a magasban lehet, tájékozódhat a körülötte zajló eseményekről, és még repülnie sem kell túl sokat. A környék legmagasabb fájának legkiemelkedőbb csúcsát kereste meg, ott épített magának egy fészket, és azóta is ez az ő otthona, sőt a fiókáit is ebből a fészekből tanította meg repülni.
A facsúcson kialakított saslakból kiszúrhatja az apró mozgásokat a mezőn, és még a szomszédos, alacsonyabb fákon fészkelő madártársait is szemmel tarthatja, miközben nézelődik.
Az öreg Sas a Hóddal még akkor osztotta meg ezt a történetet, amikor a Hód az aréna építésénél segédkezett társaival együtt. Akkoriban Ő is azon törte a fejét, hogy a lehető legjobb kilátása legyen mindenkinek, aki a nézőtéren helyet foglal. Barátjához hasonlóan a Hód is kitartó volt, nem torpant meg holmi nehézségnél, így addig, addig feszítette a vasat, csűrte-csavarta az acélt, állította a darut, míg az elkészült stadion nézőtere pont olyan lett, amilyet szeretett volna. Immár mindenki kényelmesen, túl nagy erőfeszítés nélkül minden történést jól láthat, akárcsak öreg barátja, a Sas a fészkében.
A lelátón ülve a kis Hódot büszkeség árasztotta el, hiszen most Ő is élvezhette kitartásának, csavaros észjárásának gyümölcsét.
Pihent még egy kicsit miközben már a következő kalandját tervezgette, majd elindult haza, hogy az élményekkel teli nap után, boldogan hajtsa álomra fejecskéjét vízi otthonában.
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook
1. FEJEZET - A HÓD ÉS A MEZEI PACSIRTA
A Hód nagy fába vágta a fejszéjét. Úgy érezte, itt az ideje megépíteni a tökéletes otthonát, mely kiállja az idők és az időjárás viszontagságainak próbáját. Remek lehetőség ez, hogy bizonyítsa, ő igazán figyelemre méltó építész a hódok között. Azonban alighogy nekikezdett, máris elbizonytalanodott.
Vajon tényleg képes lennék rá? - tette fel magának a kérdést.
Elhatározta, hogy a nagyvárosba megy, meglátogatja a mezei pacsirtát. Emlékezett rá, hogy barátja is nagy utat járt be, mielőtt az Operaház ünnepelt énekesmadara lett, gondolta, biztosan lesz egy-két bátorító szava hozzá.
A mezei pacsirta az előcsarnokban fogadta a Hódot. Mielőtt elkezdődtek az új operájának próbái, még volt egy kis ideje körbevezetni barátját az épületben. A hódot lenyűgözték az Operaház falai között található gyönyörű faragványok, aranyozott, bársony és márvány felületek, lépcsők, erkélyek és freskók.
A mezei pacsirta ösztönözni próbálta barátját, hogy valósítsa meg az álmát, építse meg tökéletes otthonát. Éppen ezért mesélte el neki, hogy ő akkor is énekelt, amikor a többi pacsirta játszadozott, de még akkor is csak énekelt, amikor a nagyobb madarak kinevették őt álmaiért. Mindegy volt neki, hogy a mezőn vagy a nagyvárosban énekel, kevesen vagy sokan hallgatják, ő mindig tökéletesen danolászott. A mezőről nem szoktak eljutni a pacsirták az Operaházba, ezt sokszor hallotta már, de ő hitt magában, és tudta, hogy egy napon a királyok által is látogatott, háromemeletes nézőtér azért telik meg az Operaházban, mert a mezei pacsirta dalolni kezdi a messze földön híres áriáját.
A Hódot meghatotta a mezei pacsirta kitartása, és hogy a célját szem előtt tartva ünnepelt énekesmadárrá vált. Rájött, hogy ő is ugyanolyan kitartó munkával és szorgalommal végez el bármilyen farigcsálást, és elég ügyes már ahhoz, hogy megépítse tökéletes otthonát. Ha lelkiismeretesen dolgozik, akkor előbb-utóbb megkapja az elismerést, de a valódi jutalom mégis az, hogy elhiszi magáról, hogy tényleg képes rá.
A meséhez tartozó legújabb nyereményjátékunkat az alábbi hivatkozásra kattintva találjátok: WHB Group – bejegyzések | Facebook